A harmónia és a diszharmónia üzenete

Az ember szépérzéke szinte szomjúhozza és természetesen szépnek érzékeli a színharmóniát. Ez leginkább az ember természeti lény voltából ered, mivel az ember a természet része, amilyen színösszeállításokat a természetben megszokott mint látványt, ízlése ehhez igazodóan azt tartja „szépnek”. Ez azonban festői, de még ékszerkészítői szemmel sem teljesen megcáfolhatatlan. A tizenkilencedik század vége és a huszadik század eleje a festészetben a formabontással a bevett színharmóniák elfogadott rendszerén is meglehetősen nagyot ütött, és ez máig érezhető. Azelőtt képtelenség lett volna fantasztikusnak tartani olyan festményeket és ékszereket, amiket ma trendinek, ütősnek, nagyon egyedinek, zseniálisnak és figyelemfelkeltőnek tartunk; én ebben nem a mesterséges világ „támadását” látom, hanem valami művészi szemmel egészen érthető elégedetlenséget a bevett sémákkal szemben, és valamiféle lázadó és individuum-központú erőlködést, hogy a művész az idestova öt-hatezer éves művészi kultúra egészéhez képest, valami újat tudjon mondani. Talán elbizakodott ez a célkitűzés, s talán kissé rátarti is; a formabontók közül (mindenféle művészeti ágban jellemzően) nem sok időt töltöttek a hagyomány tanulásával, ellenben azt tudták, hogy ők tudnak jobbat mutatni. Ebben a kérdésben általában szeretek egy köztes álláspontra helyezkedni: ha az ember túlságosan hagyománytisztelő, meglehet, az egész élete elmegy invenciók nélkül, míg ha túlzottan újító, könnyen képzetlen maradhat. De azt is elárulhatom Önöknek, az én kedvenceim az újítók közül kerülnek ki; van Gogh, Cézanne és Csontváry Kosztka Tivadar; utóbbi ráadásul csak második életeként kezdte a festést, és pont abban amiről beszélünk: az újféle színharmóniák megalkotásával vált zseniálissá.

Persze, azt is lehet mondani elmúlt korok dicseiről, hogy mikor volt az már, és hogy akkor az volt a „divat”. Nyilvánvaló, hogy minden kort behatárolja a maga tudáskorlátja, de az látványos, hogy egészen a polgári társadalom kritikusai idejéig (Kierkegaard- Feuerbach – Marx- Nietzsche) alapvetően más hozzáállás volt jellemző mindenre (nemcsak a művészetekre), ugyanis a mintakövetés, és a törés és az ezzel való teljes szakítás a 19. század végére megtörtént. 

Én magam is úgy gondolom, hogy a másolás nem művészet, a másolás ipar; ugyanakkor nagyon sokáig jellemző nagyon nagy művészekre is, a tanulási fázisban. S ha összehasonlítjuk Leonardo fantáziáit, amikhez semmit se vett alapul, csak a memóriáját és a képzelőerejét, és ugyanezt megnézzük pl. van Gogh-nál, látható, hogy Leonardo fantáziából festett alakjai sokkal realistábbak, pontosabbak, valósághűbbek, mint van Goghéi, de ennek semmi köze a tehetség volumenéhez, ahhoz van köze, hogy mi a művészet célja? – a valóságnak tulajdon tükörképe és lenyomata lenni, vagy mutatni valamit, ami hasonlít a valóságra, de a valóságban nem létezik! Ezen az alapon azt mondom, hogy az emberiség igenis fejlődött a reneszánsz óta, mert felismerte a tényt, hogy a művészet egy másik világ, és ez a másik világ ehhez a valósághoz képest felsőbbrendű és előrébb való.

Szóval, senki se rökönyödne meg, ha a piros pipacsot a zöld mezőben piros és zöld színekkel festem meg, hiszen ez a természetben is így van; viszont festői szemmel nézve kicsit konzervatív, különösen, ha nedv- vagy fűzöldet és kadmiumvöröset használok. Ugyanígy, még egy teljesen harmonizáló színösszeállítás is, egy ékszerben nem kielégítő egy olyan nő számára, aki fel akar tűnni, és fordítva is: a limezöld és világoskék színösszeállítást biztos nem fogja választani egy szerény szürke egér típus, aki el akar bújni a sarokba.

A harmónia egyértelműen szép; de az újdonság az, hogy a diszharmóniának vagy az ütős, nem hagyományosan összeillő színkombinációknak is megvan a maga esztétikai üzenetértéke: méghozzá a különlegesség, az egyediség és a figyelemfelkeltés.

Kép: Leonardo da Vinci; Vincent van Gogh