Az ember a természet műalkotása

 

„A létet nem bezárni érdemes, hanem kinyitni.” (Hamvas Béla)

A 4 alap színtípust a 4 évszakhoz igazították, azon analógia nyomán, amit a színkomplexió benyomása és az évszakokhoz rendszerint társított (színasszociáció) képvisel, ez alapján tavasz, nyár, ősz és tél alapszíntípusokról beszélünk. A divatszínelmélet azon alapszik, hogy az ember veleszületett természetes hajszíne, bőrszíne és szemszíne egy azonos színskálán helyezkedik el, ezért kell óvatosan bánni az alapozókkal, a hajfestékekkel és a szemszínt megváltoztató kontaktlencsékkel, hiszen a rossz színválasztás torzíthatja a megjelenést és a személyiséget.

Gyermekkorunkban még szeretjük és szívesen hordjuk magunkon az olyan élénk színeket, mint a vérvörös, a cölinkék és a citromsárga, valamint a különféle neon színek; a legtöbb színtípusnak azonban a tiszta, élénk színek már nem állnak jól; - és ezekkel nem árt csínján bánni: a csupa vérvörös ijesztő, de a halványszürkével egy kevés már tökéletes; a kék, a zöld és a sárga különféle rikító színei önmagukban véve, pláne kombinálva túlzásnak és infantilisnek hatnak. Korral az ember inkább tendál a pasztell árnyalatok felé; neon- vagy fűzöld helyett inkább választja a tompább olajzöldet; a párizsi-, cölin- és ultramarinkék helyett inkább a szürkéskéket vagy tompább olajkéket; a citromsárgáról és az élénk narancsról már nem is beszélve, ami nagy mennyiségben kevés színtípusnak áll jól. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy ha az ember idősebb lesz, ne is vegyen fel soha rózsaszínt, de a tiszta, keveretlen, erős színek az idősebbek korához szerintem nem illenek, legalábbis a színeket úgy kell összeválogatni, hogy ezekből a lehető legkevesebb legyen a felvett ruhadarabok között, vagy a sminkben. Kivételt képez, ha az ember kivételes alkalomra megy, vagy kivételesen jól akarja magát érezni; nyilván másképp, más színekben öltözködünk egy interjúra, mint a strandra.

Az ember a természet műalkotása; - a bőrszín, a hajszín és a szemszín közelítőleg azonos színskálán helyezkednek el, tehát magában a személyiségben van egyfajta harmónia, amit nem ajánlatos erőltetve megzavarni. Ha például valaki rikító vörösre vagy pinkre festi a haját, az azt fogja eredményezni, hogy kibillen az egyensúly, és az arcának a többi része már nem lesz olyan hangsúlyos; lehet, szép és érdekes színű a szeme is, de ez jellegtelenné válik a túlhangsúlyozott hajszín miatt. Érdemes megfontolni, hogy ebben a kevesebb több, és ha feltétlenül a hajunk színével akarunk feltűnni, egypár tincs élénkre festése hatásosabb, mint a teljes hajkorona színbeli eltorzítása.

De kisebb hibák is tudnak olyan összhatást kelteni, ami kellemetlen. Egy sárgás-sápadt arcbőrhöz kékeslilás rúzst használni; egy narancsszínű blúzt felvenni egy hűvös arcszínű, színtónusú embernek, ami nem kiemel, hanem tompít és beteges kinézetet produkál. Az ember sokszor szívből és ösztönösen érzi ezeket, de mivel saját magunkról nagyon nehéz objektív képet alkotni, amit szeretnénk az nem mindig azonos a valósággal.

Az embernek van egy belső tükre, ami nagyon fontos, hogy van, mert ez gondoskodik az erkölcsi érzékről, a tapintatosságról, a kedvességről, stb.; de nem sok köze van ahhoz, amit a külső tükör mutat, sőt, mondhatni, a túl jó szívű ember túlaggodalmassá és az élet egyes durvaságaitól stresszeltté is válhat, ami nem tesz jót az egészségének, és amin ez legelőször meglátszik, az arca és az arcbőre. Köztudomású, hogy ép testben ép lélek, ezért a külsőre külön gondot kell fordítani; „belülről” ezt nem lehet megoldani. Noha szokták mondani, hogy a szépség belülről fakad, de az én véleményem szerint, ugyanígy a csúnyaság is, arról nem is szólva, hogy az ápoltságnak nincs sok köze a jó szívedhez.

Nos, a mai nők rendkívül le vannak terhelve, és emellett számos lelki probléma is érheti azt a nőt is, aki szingli maradt és nincsen társa, hogy biztassa. Mert a legtöbb nőnek csak biztatás kell, és hogy egy férfi szemében szépnek látszódjanak, és akkor valóban, objektíve is megszépülnek. A minden határon túl szerelmes nő inkább a zaklatottság állapotát éri idővel el; de a nő, akit szeretnek, kivirul. Ezért mindig a férfi szeresse jobban a nőt és vágyjék jobban a nőre, mint a nő őrá.

A másik szempont a fejetlen és sznob példakövetés. A divatosság és a divattrendik követése gyakran jelenti azt, hogy látjuk, hogy a modellen milyen jól áll egy ruha, és azt képzeljük, hogy rajtunk is jól áll majd. Kedvenc színésznőnk kékeslilára festette a haját, és úgy érezzük, ezt nekünk is ki kell próbálnunk, hátha jobban fogunk rá hasonlítani. Szerintem nem divatosnak kell lenni, hanem az anyagiakhoz mérten igényesnek, és meg kell ismernünk magunkat, a színtípusunkat, objektíve, ami a legtöbbször egybevág a vérmérsékletünkkel és a személyiségünkkel is, s így a külső ismerete által bensőleg is teljesebbek lehetünk. Egyes színek elmennek, egyes színek fantasztikusan kiemelik a tulajdonságainkat, a komplexitásunkat, a lelkünket, az egyéniségünket, más színek pedig nem ajánlatosak; de mindennek semmi köze az éppen aktuális divathoz.

Ezért van az, hogy az, hogy melyik szín tetszik és melyik áll valóban jól csak jó önismerettel és bizonyos kor után esik egybe. Az életünk során az ízlésünk, a véleményünk sokat változhat, viszont a színtípusunk életünk végéig állandó: még a hajunk őszülése is alkalmazkodik a saját színskálánkhoz.

Vannak színek, amik tulajdonképpen nem színek, a fekete és a fehér, amelyek ruházatban külön üzenetjelleget hordoznak, és sokan ezért viselik őket hatványozottan és nagyon sokszor. A fekete nem minden nőnek áll maximálisan jól, sőt, a nők 90%-át csak öregíti és szomorúnak láttatja, mégis vannak, kik tini koruk óta betegesen ragaszkodnak hozzá: fekete top, fekete miniszoknya, fekete bakancs, még a hajban is fekete pánt vagy csat, minden fekete, mert a fekete ezt a jelentést hordozza: „ne bántsatok, én más vagyok!” Épp ezért lett a gyászolás színe is. A fehér, ezzel épp ellenkezőleg, a fény, az univerzum és a világosság mindenségét foglalja egybe, de szinte bizonyosak lehetünk benne, hogy aki sokszor csak fehérben jár, valami messianisztikus tudati megszállottsággal hisz a saját jóságában és látensen önjelöli magát valamiféle istenszerepre. A fehér és fekete együtt a legnagyobb ellentmondásosságot hordozza, de mivel, mint a nullával és a végtelennel a matematikában, amelyekkel teljesértékű műveletek nem hajthatók ugyanúgy végre, mint a többi számmal, határozott különcködést jelent (de nem biztos, hogy indokolatlan különbség-tudatot), ha valaki mindig fehérben és feketében jár.

Sokszor rossz színekkel erőltetve vidámítunk, kompenzálunk. De ez nem az igazi. Ha valaki borzasztóan bánatos, nem egy rikító sárga pólót kell felvegyen, mert ettől még nem fog megváltozni a hangulata. És persze, szürke hangulat – szürke ruházat. Hogy is volna az embernek kedve jól kinézni, ha rosszul érzi magát? Ténykérdés, hogy csak akkor tudunk elkezdeni magunk körül takarítani és a külsőnkre is jobban odafigyelni, ha belül már rend, stabilitás és biztosság van. 

Azt hiszem, abban egyetértünk, hogy minden baj forrása a belső tépelődés és háború; és a legfontosabb érték az ember belső lelki nyugalma, ez kívül erőssé, határozottá, biztossá teszi. Sokszor megfigyeltem: a közösségben mindig kedves, mosolygós embereknek rendkívül rendezett a háttere, a családi élete. Eredményesebben vívjuk meg a csatáinkat az életben, ha a háttér támogat és a lelkünknek nem kell folyton háborognia, sértéseket vagy bántásokat elviselnie, ráadásul pont azoktól, akikkel együtt él. Ezért mindig jobb fogódzó kifelé fordulni, a tényeket jól megfigyelni és objektívnak maradni, mintha egy rossz karmikus leosztás vagy pechszéria során még jobban begubódzik, visszavonul, és teljesen bezárkózik az ember. 

Az öröm forrása az életben kívül van; vagy helyesebben mondván a külső apró szépségeket észrevenni képes ember gyorsabban gyógyul a bajából is, míg abszolút begyűrűzhet és a mélybe ránthat egy érzelmi válság során egy erőltetett mentális spekuláció, lélekvájkálás, a bajok okának keresése ill. a teljes befelé fordulás.

 

Forrás: Christel Buscher: Színkalauz

Festmény: Michelangelo Buonarroti